A múlt hét méltatlanul elmúló híre volt az az aláírási ceremónia amelyen a kormány és a Dalkia Energia képviselői aláírásukkal szentesítették – igaz, már februárban bejelentett – stratégiai szövetségüket. Ezek szerint mégsem kap pestist rendes magyar ember ha egy energiacég emberével egy szobában tartózkodik, netán kezet is fog vele, és a szemébe néz? Vajon ezt vehetjük az enyhülés jelének? Mégsem dob atomot 2013-ban a kormányfő minden külföldi közüzemi cég főhadiszállására?

Való igaz, a Dalkia Energia neve sokkal kevesebbet forog a köztudatban, mint a nagy lakossági áramszolgáltatók, vagy a „gázos” cégek. Mindazonáltal korántsem névtelen szereplője a piacnak: számos vidéki városban szolgáltat például távfűtést, nem csak lakótelepeken, hanem kórházak, iskolák, óvodák, közigazgatási szervek részére is. A laikus számára mai napig kevéssé ismert fogalom, azaz a kapcsolt termelés (úgy is mint: kogeneráció) legkézzelfoghatóbb példáját nyújtják ők: áramot termelnek, többnyire földgáz alapon, és ezek a gépek egyúttal hőt is előállítanak, amivel fűthetőek a fent nevezett intézmények.

Energiacég, ráadásul francia tulajdonban, a középosztálynál nem vagyonosabb lakókat érintő távfűtés területén… mi ez, ha nem vörös posztó a FIDESZ szemében? Mégis, velük születik az első stratégiai megállapodás ebben az ágazatban, amilyet korábban kötöttek a Coca-Colával a Mercedesszel, a Sanofival, de energiás céggel még sosem. Mivel vívta ki ez a piaci szereplő Szijjártó Péter főnökének szimpátiáját?

A korábbi bejegyzéseimhez kapott olvasói hozzászólások egyik visszatérő eleme, hogy a rendszerváltáskor „elkótyavetyélt” magyar energiaipar úgy volt jó, ahogy volt, a külföldiek csak beleültek a tutiba, és azóta sem csináltak semmit, üzemeltetik csak drágán mindazt, ami egykoron „a miénk” volt. Aki járt mondjuk Budapest határán kívül a kilencvenes évek előtt, és volt alkalma kinézni oda mostanában, az rögtön meggyőződhet a fenti állítás sületlenségéről: egyszerűen számos olyan település rendelkezik ma közművekkel, amiknek a helyén akkoriban semmi sem volt. Nem beszélve az ipari parkokról, a zöldmezős beruházásokhoz kapcsolódó kiszolgáló egységekről, és a sok helyütt kifejezetten a beruházáshoz kapcsolódóan elkészült önálló energiatermelési egységekről. De aki ebben a szektorban dolgozik, az meg tisztán emlékezhet rá, hogy hogy nézett ki egy erőmű és környéke mondjuk 30 éve, és hogy most.

Aki azt mondja, hogy a külföldiek csak beleültek a tutiba, az menjen majd el Pécsre valamikor a nyáron, és kéredzkedjen be az ugyancsak Dalkia tulajdonú Pannonpowerhez gyárlátogatásra, biztosan vannak nyílt napok. Ami ott készül, az régiós versenyben is megállja a helyét, és gyakorlatilag azt fogja jelenteni, hogy szén és gáz nélkül lesz ellátva zöld alapon a város. Ezt hívják biomassza erőműnek, amitől mindenki szeret kicsit rettegni, állítom, hogy csupán azért, mert a neve alapján (bio és massza) valami borzasztó krematóriumnak hangzik, és a laikusok buchenwaldi gyomorforgató füstöt vizionálnak, még akkor is ha itt csupán zöld hulladék kerül elégetésre. Persze ha azt mutatja a tévé, hogy a bécsiek a város szemetével fűtik a helyi távfűtőműveket, akkor meg szeretünk irigykedni, és a hazai pazarlást pellengérre állítani. Apropó hazai pazarlás: élményfürdőt építeni mindig is sokkal szimpatikusabb dolog volt vidéki városokban, más kérdés, hogy egy nem üzemelő élményfürdő pontosan ugyanúgy rontja a látképet mint a szélerőművek, vagy újrahasznosítók.

A Dalkia erőműve nem csak azért lesz nagy dobás, mert a sokat hangoztatott energiafüggőség felszámolásának egy apró, de fontos lépése, hanem mert a másik, nem kevesebbet hangoztatott vidékfelzárkóztatáshoz is hasznos. Hiszen egy ekkora biomassza erőműbe komoly mennyiségben kell zöld hulladék, elsősorban szalma, amit akár 2-3 környező megyéből felvásárolva is biztos forrást ad a gazdáknak.

Persze naivitás lenne azt gondolni, hogy a szépet, a jót, a racionalitást látta meg a kormány a Dalkia tevékenységében. Még csak nem is az a negyedmilliárd forint számított, amit Pécsnek adományozott a társaság tavaly ősszel. Sokkal valószínűbb, hogy működött a francia diplomácia, és el lett mondva a magyaroknak, hogy éppen mi forog kockán. Innen már haladt minden a maga útján, Szijjártó Péter felhúzható kismackóként kezdte sorolni, hogy hány ezer szállal kötődik egymáshoz a két gazdaság, hány cég hány embert foglalkoztat, és mitől lesz oly szép a közös a jövő. Csupa nagyszerű lózung, amit az OECD országok felével kapcsolatban ugyanígy ki lehet mutatni itt Magyarországon, hiszen minden erőlködés ellenére egy nyitott és kis gazdaság vagyunk, ami akkor teszi jól, ha együtt él a világgal, és nem elzárkózik előle. Óriási felismerés.

Ettől persze a Dalkiának ugyanúgy fáj a rezsicsökkentés, az alacsony kötelező tarifa, az egészségügyben tapasztalható káosz, vagy a folyton a fizetés- és működésképtelenség határán táncoló önkormányzatok. Lehet, hogy nekik már az is elég, ha hagyják normálisan dolgozni őket, és nem veszi őket szájára minden vidéki városban a helyi aktivista?

Érdemes lenne belenézni egyszer egy ilyen stratégiai megállapodásba. Tényleg csak annyi van benne, hogy „ha bármi van, nektek legalább előre szólunk, és nem a sajtóból kell megtudnotok”? Erre utalnak a Dalkia helyi elnökének szavai, aki a párbeszéd fontosságát emelte ki egyedül a megállapodásból. Nincsenek kedvezmények, nincs visszakozás az őket is érintő elhibázott gazdaságpolitikai lépésekben, itt már az is ünneplést és viaszpecsétet ér, ha egyáltalán hajlandó szóba állni bárkivel a magyar kormány.

Aztán ha a következő 10 évben mégsem épül még egy ilyen erőmű, esetleg kínjukban ezt is eladják az oroszoknak, ahogy a tavaly átadott gönyűi e.on erőműről felröppent, akkor ne lepődjünk meg. Egyelőre viszont inkább legyünk bizakodók, hogy a Dalkiával kötött megállapodás talán valóban egy ésszerűbb időszak kezdetét jelzi.