Melyik az a termék, amiből egyre több van, néha feleslegesen sok is, mégis nagyon tartja az árát? Nem fogják elhinni: a villamos áram.

El tudnak önök képzelni olyan szituációt, hogy kimennek mondjuk a Lehel-piacra, és az ott árusító zöldségesek egymás lábára taposva rohannak önök felé, hogy eladhassák önöknek a paradicsomot? Egyre inkább egymás alá licitálva, a harcosabbja már ingyen nyomja a kis staniclit a vevő kezébe, és akkor hátulról egy panaszos hangú kereskedő bedobja a végső érvet: „én hajlandó vagyok fizetni is, csak vigye el valaki innen a paradicsomot!” Zokogásban tör ki, a földre térdel, a többiek is szomorúan néznek.

Nem, ez nem egy Kishont Ferenc novella, hanem a tömör valóság, csak éppen nem paradicsommal, hanem villannyal. A negatív ár sem túlzás, idén is volt már rá példa, hogy a villamos áram tőzsdei ára nulla alá esett technikailag, és nem a melegben megbokrosodott brókerek miatt. A polgárok nincsenek is igazán tudatában annak, hogy micsoda túlkínálat van villanyból. Nem, ez ezúttal nem egy hungarikum, hanem Európa legtöbb országára igaz. Nézzük az okokat:

1. Csökkenő kereslet. A villany egyik legnagyobb felhasználója az ipar. A válság óta ugyan lassan emelkedik az ipari termelés, de még nem éri el azt a szintet, ahol egykor tartott. És attól a szinttől pedig végképp elmarad, ahova prognosztizálták, még a válságot jóval megelőző évek növekvő trendjei alapján.
2. Mostanra beérő kapacitások. Éppen a korábbi trendek késztettek több beruházót is arra, hogy fejlesszen, újabb és újabb erőműveket építsen, zöldmezősen, vagy régi, elavult egységek átalakításával. Most ott állnak a csillogó króm berendezések, és nem feltétlenül éri meg bekapcsolni őket.
3. Zöld energia. A kapacitásbővítésekben élenjárnak az alternatívok. Naperőművek, szélerőművek, biogáz és biomassza, mind-mind újabb és újabb plusz kapacitás a rendszerben. Ráadásul ők olyanok, mint a zöldségesnél a koktélparadicsom: drágább mint a sima, de nagykondéros lecsóhoz nem való. Ha csak ilyenünk lenne, akkor sem lehetnénk vele teljesen boldogok. A szél nem mindig fúj, a nap nem mindig süt, márpedig a drótban mindig kell legyen egy folyamatos delejezettség, amihez megbízható kraft kell (base load, vagy másnéven zsinóráram), nem hol ilyen, hol olyan (peak load).
4. Európai és globális fenntarthatósági doktrínák. Kontinensünk népei helyesen ismerték fel, hogy hosszútávú jövőnk és egészségünk érdekében áldozatot kell hozni: az ilyen zölden termelt egységeket akkor is bele kell vezetni a rendszerbe, ha nincs is rájuk egy adott időpillanatban szükség, így akár napon belül negatív is lehet az áram tőzsdei ára: szó szerint fizet valaki azért, hogy a fölös energiát elvezesse valaki, és ne járjon úgy mint a gyalogkakukkban a farkas, ha bedugul az Ajax feliratú dugóspuskája. Emellett létrejött a széndioxid kvóták rendszere is, ami tömören azt jelenti, hogy aki környezetre ártalmas módon termel, az fizessen többet, épüljön be költségeibe valamilyen módon az általa létrehozott externália. Sajnos a kvótarendszer létrehozását olyan iszonyatos lobbi övezte, hogy túl sok kvóta lett létrehozva és kiosztva, így – párhuzamosan az első pontban említett keresletcsökkenési folyamatokkal – tök olcsó a kvóta, annyit vehetnek a környezetileg káros termelők, amennyit akarnak, piacbefolyásoló hatása elenyésző.
5. Műszaki sajátosságok. Áramot nem könnyű tárolni. Vegyi úton (ahogy mondjuk a mobiltelefon aksija) elképzelhetetlenül drága lenne, mechanikus úton pedig túl nagy környezetterhelést jelentenek a leginkább kivitelezhető szivattyús megoldások is. Nagy távolságokra szállítani sem éri meg. A villanyt be kell vezetni a hálózatba, folyamatosan azonos feszültséget fenntartani, igazítva a felhasználói kivéthez és a termelői betáphoz. Ha túl sok van, hova vezessük el? Ha túl kevés van, honnan tegyünk be átmenetileg? Erről gondoskodnak a rendszerirányítók, méghozzá a villany árában elismert költségért dolgozva. Ennek letörése és a fizikai egyenetlenségek kisimítása céljából kötik össze az országok a hálózataikat, és a tőzsdék pedig az áraikat. Ez a folyamat sok nehézsége ellenére azért elég normálisan halad, és elérte a vágyott célt: olcsóbb az áram nagyker ára.

Ha el is jutott idáig a kedves olvasó, biztosan forr már benne az indulat, és pártállásától függően lát világméretű összeesküvést, és tolulnak fel az emberben a miértek. Jogosnak tűnik laikus szemmel, hogy ha térdig járunk a delejben, akkor miért kerül mégis ilyen sokba? Miért sipítoznak a szolgáltatók, ha az állam rezsit akar csökkenteni? Miért veri az állam 10%-ra a mellét, ha közben a tőzsdei ár meg mínusz? Hogyhogy megint a fogyasztó szív???

Mondhatnánk, hogy minden termelő kapja be, éljünk a piacról, importáljunk olcsón. Ez azonban valójában olyan spekuláció, ami az energiapolitikában nem szerencsés: mi van, ha megjön a várva várt fellendülés? Mi van, ha megdrágul az import? Ki termel majd nekünk akkor, ha a bezárt erőművek nem nyithatók újra? (Ráadásul bizonyos termelési eljárások nem csak a villanytermelésre vannak hatással, hanem például távhőszolgáltatás is függ tőlük: ettől riadtak meg Debrecenben és Nyíregyházán a hét elején, mikor a helyi kapcsolt erőművek bejelentették, hogy egyszerűen ilyen gázárak mellett, és a nyomott árak miatt nem tudják tovább vállalni a veszteséget. Ezekben a városokban ugyan nem lesz feltétlenül gond a távfűtéssel, de jól érzékelteti azt, hogy nem lehet csak ár alapon gondolkodni.)

A mienkénél sokkal komolyabb gondokkal néznek egyébként szembe a Németországgal szomszédos államok: mivel a németek élenjárnak a zöldenergiás termelésben – önerős gazdasági fellendülésüknek az egyik erőltetett bázisa az energiaipar – ezért ömlik ki az olcsó áram a határkeresztező infrastruktúrájukon. A holland, belga, dán nép nyilván örömmel venné az olcsó importot, ugyanakkor tisztában vannak ők is azzal, hogy túlzott kiszolgáltatottság lenne, ha az átmeneti előnyökért hagynák kivérezni a hazai energiaipart. Hozzánk is begyűrűzik a helyzet. A német áram miatt olcsó a szlovák és az osztrák is, ráadásul ők is kedvező körülmények mellett tudtak termelni eddig az első félévben. Ahogy olcsó a balkáni áram is a bőséges vízhozam miatt, és Románia piacán is stagnálnak,  vagy esnek az árak.

Aki miatt nálunk kicsit más lesz a leányzó fekvése az ismét a hárombetűs mogul: MVM. Magyar Villamos Művek. 2013-ban is az eddigi legmagasabb áron, 17,6 Ft-ért adják nagykeráron a villany kilowattóráját a szolgáltatóknak, amelyeknek nincs vér a pucájukban, hogy ehelyett a tőzsdéről vegyenek olcsón áramot (morálisan aggályos is lenne, tekintve, hogy egy folyamatos lakossági piacot kell ellátniuk). A lakosság tehát mindaddig szív, amíg az MVM nem hajlandó engedni a profitjából. Bár pár hete az elnök meglebegtette, hogy akár ők is partnerek lennének némi csökkentésben, félő, hogy ezt az aranytojást tojó tyúkot nem fogja diétára a kormányzat. Eközben az MVM nem lesz szívbajos a Magyarországon működő erőművek helyett importáramot venni, ahogy azt egyébként valószínűleg rendszeresen meg is teszi, hosszútávú megállapodások ide vagy oda.
A képlet a szokásos: bal felől is nekem dalol, jobb felől is nekem dalol: olcsón veszek, drágán adok el, a fogyasztó nem érez semmit a piaci villanyár tendenciákból, legfeljebb azt a 10%-os rezsicsökkentést, amit meg a szolgáltatóval fizettetünk ki. Lehet a magyar erőművek részben külföldi tulajdonosait sok mindennel vádolni, de az nem az ő hibájuk lesz, ha embereket kell elküldeniük.

Valahol persze az MVM céljai is érthetőek: ha nekik kell finanszírozni a Paks 2 önrészét, az E.ON gáztározó átvételét, és a később a külföldiek által visszaadott erőműveket is az ő torkukon nyomják le, akkor arra az isten pénze sem lesz elég, tehát kell a felhalmozás már jó előre. Isten adja, hogy ne kelljen csalódnunk, és ott legyen a kasszában ez a temérdek pénz, mikor ezeket a nagy tételeket fizetni kell… Ki mire fogad?

Én szkeptikus vagyok, tekintettel arra, hogy a Magyar Energia Hivatal utódjaként létrehozott, nemrég új elnökkel gazdagodó Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal pont ugyanannyira nem fogja akarni féken tartani az MVM étvágyát, ahogy az elődje sem, különösen, ha az ideiglenes elnök pont az MVM-hez igazol át.