Skizofrénia tüneteit mutatja a rabszolgává tett Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal. Miközben a totális állami kontroll megvalósítására lett kihegyezve a testület, elemzői közleményeiben mégis lelkesen üdvözli a vállalati szektorban mutatkozó versenypiaci jellemzőket. Akkor most jó a verseny, vagy sem?

Normális hétköznapi ember nem sűrűn látogatja egy energiahivatal honlapját, de ha odatéved, akkor egy ilyen oldalképből már rögtön tudhatja, hogy mire számíthat. Link a Magyarország.hu-ra, link a rezsicsökkentési egyszeregyre, ünnepélyes szalag 2013 nagy vívmányáról a rezsicsökkentésről. Esetleg még egy „Éljen a párt!” animgif elfért volna.

Azért szerencsére az egyéb közérdekű adatok és statisztikák is megférnek a honlapon. Így lehet rábukkanni egy viszonylag friss közleményre, amiben annak örül a hivatal, hogy a versenypiaci szektorban milyen magas a szolgáltatóváltások aránya, ennek következtében milyen jótékony verseny zajlik a fogyasztókért a szolgáltatók között.

A nem egyetemes szolgáltatási körben vételező fogyasztók 2010 február óta mintegy 20-30 százalékos fluktuációt mutattak villanyban és gázban is. Ezt szinte kizárólag a vállalkozások átszerződései tették ki, az egyetemes piacon kívüli lakossági vételezők 1 százalék alatti mértékben váltottak szolgáltatót. Azt lehet tehát mondani, hogy a versenypiacon (így is szokták nevezni a hatósági áras egyetemes piacon kívüli szegmenst) érvényesül a verseny.

Magyarország egyébként speciális csavarral oldotta meg az EU energiacsomagjaiban előírt liberalizációt: létrehozta a versenypiacot a vállalati szektornak, de fenntartotta a hatósági szabályozást az egyetemes szolgáltatási körben, ami elsősorban lakossági, részben meg kisvállalkozói, bizonyos fogyasztási mennyiségig.

Ha valaki arra kíváncsi, hogy mi lett volna, ha nálunk a lakossági piacon is teljes liberalizáció valósul meg, annak lehet esetleg példa a minapi cseh bejelentés. A cseheknél teljesen liberalizált a piac. Ott a nagy állami energiavállalat, a CEZ egyoldalú „rezsicsökkentést” jelentett be, amit megtehet, köszönhetően a világpiaci árak kedvező alakulásának. Majd pedig felzárkózik hozzá a piacon működő többi versenytárs is, és részben persze kifogja ezzel a szelet bizonyos alternatívok vitorlájából. Mielőtt egyoldalúsággal vádolna bárki, hozzáteszem, hogy nincs direkt összefüggés a termelési és elosztási tulajdonviszonyok és azok hatékonysága között. Akár egy állami is lehet hatékony. Ehhez azonban olyan kontroll és olyan szakmai beszámoltatási gyakorlat – nota bene önmérséklet – szükséges, ami közismerten nincs meg a magyar közszférában, ami alól talán a Budapesti Állatkert az egyetlen kivétel, és élek a gyanúperrel, hogy ez sokban köszönhető annak, hogy egy versenyszférából érkező szakember vezeti. Rogán Antal előszeretettel hivatkozik energiaügyekben a dán közösségi és állami modellre, mint ideális példára. Más kérdés, hogy az egykor energiatermelői részvényesként is érdekelt dán lakosság hozzáállásától annyira áll távol a magyar választóé, mint Makótól Jeruzsálem.

Nálunk ezzel szemben úgy van liberalizáció, hogy az állam mondja meg, hogy kitől vesz áramot (MVM), egy állami hivatal mondja meg, hogy mennyiért adja tovább (MEKH), és az állami hivatal mondja meg azt is, hogy mennyiért kell eladniuk azt a hálózati elosztóknak a lakosság felé. Amúgy az EU harmadik energiacsomagjának előírását mi ettől függetlenül teljesítettnek tekintjük, hiszen külön van választva a termelés, a nagykereskedelem, az irányítás, az átvitel, a szállítás, az elosztás, a szolgáltatás, téma le van zárva. Az meg ne zavarja az EU-t, hogy ebből a 7-ből 2 és fél az államé, de közvetve mind a 7-re hatása van. Ráadásul az energiaügyi biztos tavalyi kérése ellenére tovább folyik a restauráció: jön a remek ötlet, hogy terjedjen ki a hatósági árképzés a versenypiacra is, hiszen a szolgáltatók képesek a veszteséges egyetemes szolgáltatói szegmenst a versenypiacról finanszírozni, és ott fenntartják az egészséges profitelvárást. Arra hivatkozva, hogy ez sok kis cégnek okoz árnövekedést, kiterjedne a szabályozás erre a szegmensre is.

Miközben tehát maga a MEKH is elismeri, hogy a vállalati szegmensnek jogában áll válogatni a szolgáltatók között, és él is ezzel a lehetőségével, hogy versenyezteti az ajánlatokat (ráadásul láthatóan vannak néha új szereplők is a piacon, például a piros dobozos új cég is), a kormányfő ennek ellenére úgy látja, hogy ezen a piacon is kell az állami szerepvállalás. Ennek lebonyolítását nyilván a MEKH-en verik majd le, reggelente pofán köpheti minden ott dolgozó a fürdőszobában a tükröt.